Orgona ága, barackfa virága…

Üzenik az árnyak, lombok, légy te mindig nagyon boldog, édesanyám....

Gondolom, mindenki számára ismerős idézet, aki valaha is volt óvodás, és résztvett anyáknapi ünnepségen. Én nem szeretem az anyáknapi ünnepségeket. Méghozzá azért nem, mert amióta gyerekem van, olyan érzelgős lettem, hogy sosem úszom meg az ilyesmit bőgés nélkül.

A fiam kétéves kora óta ovis (illetve, akkor még ugyanannak az óvodának a bölcsődés csoportjába járt), és első szereplése az anyák napjához kötődik. Abban az évben ugyanis a karácsonyra tervezett ünnepélyt megvétózta gy szép nagy himlőjárvány, így a december különösebb izgalmak nélkül múlt el. Eljött viszont május első hétvégéje, és szombat délelőttre begyűltek a szülők az oviba. Hogy mennyire hasznos vagy haszontalan az óvodai szereplés, arról én itt most nem nyitnék vitát. Biztosan mindenkinek van jó és rossz tapasztalata ezzel kapcsolatban, ráadásul tavaly ilyentájban ez téma is volt nálunk, a Szabadságban. Tény azonban, hogy ovis szereplések igenis léteznek, és egy első ovis szereplés esetében a tapasztalatlan anyuka szembesülhet néhány dologgal. Én például saját érzelgősségemmel szembesültem. Arra már nem emlékszem, hogy azon a bizonyos első szereplésen a fiam milyen verset mondott, arra viszont nagyon is, hogy a könnyeimet nyeltem, miközben néztem, és azon gondolkodtam, hogy az én kis szőke Mazsola-malackámból mikor lett ilyen határozott, versmondós kis töpörtyű… Az sem volt semmi, hogy a nótás-verses rész után az akkori óvónénik felolvasták, hogy a megelőző héten melyik gyerek mit mesélt az édesanyjáról. Összeírtak ugyanis néhány kérdést, amelyeket feltettek minden gyermeknek, a válaszokat lejegyezték, és azt kaptuk ajándékba. Nagyon aranyos válaszok születtek, pl. arra a kérdésre, hogy miért szereted édesanyát, az egyik kislány azt válaszolta: azért, mert mindig tesz sajtot a puliszkára. No, Marci akkor még nem volt épp ennyire pragmatikus (főleg, hogy akkoriban még nem is szerette a puliszkát), így ő azt válaszolta: azért, mert engem szeret. Ez rendben is volt, csak azt nem érettem eleinte, hogy a “Mit szokott anya nézni a tévében?” kérdésre miért válaszolta azt, hogy vízilabdát. Aztán megfejtettük közösen, hogy arra a Duna tévés reklámra gondolt, amiben egy vízilabdás srác valami multivitamint reklámoz.

Közben a szereplések egy időre lekerültek napirendről, egészen addig, amíg tavaly ősszel az óvónéni el nem vitt néhány gyermeket, köztük Marcit is, egy szavalóversenyre. A vetélkedő maga elemistáknak szólt, az ovisokat csak vendégként hívták, vagy biztatásként a jövőre nézve, no de mégiscsak ki kellett állni és elmondani azt a verset. Ettől a résztől nekem előre frászom volt, a fiam ugyanis időközben meglehetősen pimasz és öntörvényű kis manóvá érett, és csöppet sem voltam biztos benne, hogy el is fogja mondani a versét, vagy csak majomkodni fog a színpadon.  Még szerencse, hogy Apa is elkísért minket,  mert én annyira izgultam, hogy fel se tudtam állni a székről, amikor Marcit szólították színpadra, csak Apának intettem, hogy menjen, segítsen neki le- és felmászni a lépcsőkön. Marcinak viszont nem kellett segítség, úgy ment fel a színpadra, mint aki hazamegy. És nyilvánvaló, hogy én elfogult anya vagyok, így inkább nem kommentálom, hogyan mondta el azt a verset, de az tény, hogy utána egy halom gratulációt zsebeltünk be, mondván: látszik, hogy az apja színpadi ember, mert a vérében van.

Hát, valami hasonlót gondoltam tegnap is, az ovis anyáknapi ünnepségen. Amire már eleve frásszal mentem, ámbár nem nagyon tudtam, mire számítsak, otthon ugyanis a fiam jó előre közölte: Anya, nekem nagyon vicces versem van, nem biztos, hogy el tudom majd mondani röhögés nélkül… Mondtam, dehogynem, Marcikám, én biztos vagyok benne, hogy el tudod mondani. De igazából csöppet sem voltam biztos benne. Kiderült azonban, hogy kár volt izgulnom: amikor Emőke, a kedvenc óvónéni szólította, Marci öntudatosan kiállt középre, kihúzta magát és abszolút tisztán csengő hangon elmondta a versét, majd meghajolt, bezsebelte a tapsokat és visszament a helyére. Nekem meg (nyilván) csorogtak a könnyeim….  Persze, a meghatottság csak addig tartott, amíg meg nem kaptuk az idei ajándékot. A feladat szerint a gyerekek le kellett rajzolják anyát angyalként. Fiam bocsánatkérő mosollyal adta kezembe a papírt, mondván: Anya, kicsit kövérnek rajzoltalak, nem baj? Ránéztem lerajzolt önmagamra, és kitört belőlem a röhögés. De megnyugtattam a fiamat, hogy nem baj. Miért is lenne baj, hiszen a kövér angyal is angyal. Anya pedig úgyis csak egy van. Néha nevet, néha sír, de Marci tudja, hogy akkor is az övé.