Ketten írtunk cikket

Adventkor a színpadon: nagyon ügyesek voltak

Mármint a fiammal. Ilyen se volt még….

Úgy kezdődött, hogy amikor múlt péntek délután a szerkesztőségből elindultam az oviba, még egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy be tudom tartani Palocsay Katának tett ígéretemet, nevezetesen hogy Marci és én valóban elmegyünk arra a bábelőadásra, amelyet a BBTE Színház és Televízió Karának harmadéves diákjaival készített. Májusban is megnéztünk már egy hasonló jellegű előadást, és tudtuk, hogy ez a mostani is nagy siker, de mindeddig nem tudtuk megnézni, így amikor jött a hír, hogy pénteken lesz még két bemutató, gyorsan foglaltam is helyet magunknak.

Csak épp azt nem vettem számításba, hogy mennyire nem leszek formában. Fázósan, rossz hangulatban jöttem ki a Szabadságtól, legszívesebben hazamentem volna és elbújok a világ elől, de hát már Marcinak is megígértem ezt az előadást… No, hátha nem is lesz kedve hozzá, gondoltam én, és nem is tudtam, hogy reménykedjek ebben, vagy inkább tartsak tőle. Egyrészt én magam is nagyon mentem volna, és nem csak azért, mert Katának is megígértem, hanem azért is, mert kíváncsi voltam az előadás bábos változatára, mivel az Adventi Fesztiválunkon előadott szöveges változat nagyon tetszett. Csak hát hideg volt, nekem meg minden bajom volt, szóval, sehogy sem tudtam határozott  álláspontra helyezkedni ez ügyben.

Az oviba odaérve megkérdeztem Marci fiamat, van-e kedve elmenni a Farkas utcába, megnézni a Kukucs! című bábelőadást. Marci kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: – Hát, anya, menjünk. Ezzel a dolog eldőlt, elindultunk. Nem jutottunk túl messzire, a sarki kisboltnál ugyanis fiam megállt, és azt kérdezte: – Anya, bemegyünk, hogy vegyünk nekem valami harapnivalót? Persze, bementünk főleg azért, mert imádom, amikor a fiam ilyen szavakat használ. Ha simán azt mondta volna, vegyünk édességet vagy valami ennivalót, akkor nem hatódom meg, de amikor képes harapnivalót, illetve elemózsiát (másik kedvenc szava…) kérni, elgyengülök. Vettünk egy csokis kiflit. Aztán botorkáltunk a hóban, előbb beugrottunk a Kétágú templomhoz, valamit elintézni, aztán a kisállat üzletbe bámészkodni, aztán a Bocskai térre, megcsodálni a kivilágított hóembert, és még így is jó korán értünk a Farkas utcába. Az egyetem előtt ismerősökkel találkoztunk, aztán láttuk kijönni a tömeget az első előadásról, közben Marci a folyosón megette a kiflijét.

Kényelmesen beültünk a terembe, és végigkacarásztuk, mosolygtuk az előadást. Marci nem volt épp annyira elragadtatva adventkor a szöveges változattól, de ez a bábelőadás teljesen elbűvölte. Kézenfogva, néha összehajolva ültünk az elsötétített nézőtéren, és hallgattuk a harmadéves színiseket, ahogy gyerekverseket mondanak csillogó szemmel, ahogy önfeledten mókáznak, énekelnek, bábokat mozgatnak. A jó hangulat ránk is átragadt, nekem mintha elfújták volna a rossz kedvemet. Mosolyogva jöttünk kifelé, Marci azért a folyosói automatából kizsarolt magának egy csomag ropit (De anya, csak egy ropikát! – - fiam az érzelmi zsarolás nagy mestere), aztán botorkáltunk a hóban hazafelé.

Vacsoránál mondom Marcinak, hogy jó kis dicsérő cikket  kell írjak erről az előadásról. Mire ő felcsillanó szemmel: Igen, anya, azt írd meg, hogy nagyon jó volt! Még sokáig elemeztük, hogy mitől is volt olyan jó, aztán vasárnap még a szerkesztőségbe is bejött velem. Amikor elkészültem a cikkel, azt kérdezte: Anya, azt beleírtad, hogy nekem a cicafoci tetszett a legjobban?

A cikkbe nem írtam bele, de most bepótoltam.

Tombola, Zsolt meg a Holló együttes

Igyunk a barátságra! (ez még ősszel volt)

Ez volt Marci fiam válasza arra a kérdésemre, hogy mi tetszett neki leginkább a szombati Adventi Fesztiválból. Mindezt vasárnap este tudtuk megbeszélni, miután szombaton végigbulizta az egész napot, majd este nagymama fektette le, merthogy nekem még voltak némi szervezői teendőim. Vasárnap pedig ahogy felkeltünk, indultunk is a Szabadság szülinapi rendezvényére, onnan én dolgozni mentem, így csak este jutott idő egy kis beszélgetésre. Miután Marcit megfürdettem, lefektettem, esti mesét olvastam neki, még kimentem a konyhába mosogatni. Ilyenkor többinyre szépen elalszik, mire visszajutok a szobába, most viszont nem így történt: még javában pislogott, és játszott az állatkáival, úgyhogy leültem az ágya szélére, hogy kicsit kifaggassam. A válasz annyira nem lepett meg, legalább is ami a Zsoltos részét illeti. A tombolára vonatkozó rész már inkább, hiszen idén gyakorlatilag nem nyert semmi használhatót (leszámítva azt az egy zacskó szaloncukrot, amit szinte teljes egészében meg is evett még ott, a többi gyerekkel közösen), a sorshúzást viszont élvezte, hiszen Edit és Tupi mindent megtett azért, hogy igazi show legyen belőle.

Zsolttal  még ősszel kezdődött a barátság, egy céges bulin derült ki, hogy kedves fiatal kollégám igencsak jól ért a gyerekek nyelvén. Nem biztos, hogy ennek ő is annyira örült, mint a jelen lévő anyukák, ugyanis gyerkőceink nagy előszeretettel lógtak a nyakán. Most is ez történt, a fiam adott pillanatban Zsolt öléből kacarászta végig a tombolázást. A vasárnapi Szabadság-szülinapon ugyancsak körülötte sündörgött, főként amikor nekem épp valami dolgom akadt, akkor azonnal tudta, hogy addig is a legjobb Zsolttal maradni, amíg anya nem ér rá. A rendezvény utáni fogadáson felváltva evett Tamás keresztapuval és Zsolttal, utóbbitól pedig még egy üveg vérnarancs üdítőt is kiudvarolt. Jó egy ilyen kolléga a háznál…

A Holló együttes vándormuzsikusai

No, de ha valaki tőlem kérdezné meg, hogy mi tetszett nekem leginkább az Adventi Fsztiválban, rögtön azt válaszolnám: az, hogy különösebb incidensek nélkül  vége lett. Merthogy adott pillanatban erősen kétségessé vált, hogy a szekszárdi Holló együttes megérkezhet Kolozsvárra. Objektív okok miatt nem részletezhetem, mi volt a baj, de az tény, senkinek sem kívánom azt a mintegy 3 órát, amit átéltünk addig, amíg kiderült, hogy végre , jelentős késéssel ugyan, de átlépték a határt.  Eredetileg úgy terveztük, hogy kényelmesen, 5 óra körül megérkeznek, bőven lesz idejük beszerelni a hangosítást, felkészülni, kicsit pihenni a 7 órára tervezett koncert előtt.  Ehhez képest 7-kor érkeztek meg Kolozsvárra, és amíg a tombolázás tartott, a háttérben pillanatok alatt szerelkeztek be, majd két szusszanás után, háromnegyed nyolckor megkezdődött a koncert. Egy szavam nem lehet ellenük: mindent beleadtak, és cseppet sem érződött rajtuk, hogy egész nap utaztak, ráadásul órákon át kérdéses volt, hogy ideérnek-e. De az Égiek is velünk voltak (édes párom közvetítésével:) , nem beszélve azokról, akik segítettek megoldani a megoldhatatlannak látszó helyzetet, és így nem csak a gyermekek örülhettek a Holló-zenének, hanem mindazok is, akik másnap eljöttek Szabadságot ünnepelni.

A fiamnak annyira tetszett a koncert, hogy hívás nélkül is felmászott a színpadra, amikor az egyik dalhoz közreműködőket kerestek, ráadásul jól meg is hökkentett mindenkit azzal a kijelentésével, hogy neki a kedvenc háziállata a pók.

Póknak rajzolt fiam feszülten figyeli a koncertet

Nekem mindig öröm olyan együttest hallgatni, mint ők. Nyilván nincs akkora hírnevük, mint pl. az Alma vagy a Kolompos együttesnek, de az nem is baj (mert így legalább nincs előre betáblázva a teljes évük, és belefér a programjukba néhány határon túli koncert is). Bevallom, irigylem Szekszárdot, mint ahogy irigylem Kiskunhalast a Lyra és Esztergomot a Bóbita miatt. És még számtalan Magyarországi várost, ahol jó kis zenekarok működnek, amelyek ugyanolyan lelkesedéssel és hozzáértéssel, igényesen tudják szórakoztatni a gyermek és a felnőtt közönséget.  Nekem azóta ott van a gyűjteményemben a Holló cédéje is (köszi, srácok!), Marci nagy örömére, tegnap reggel Holló-muzsikára ébresztettem. Csak a Micimackót hiányolja róla, amely ráadásként mindkét koncerten elhangzott. Jó volt látni, hogy a közönség nagy része (még a felnőttek is) milyen lelkesen fogadták.

És mintha csak előre megjósolták volna a fiúk: Kolozsváron ma reggel óta hull a hó és hózik. Micimackó helyett azonban most én fázom.

Kéthetes lázfrász

Mostmár semmi baj, lehet majomkodni

Tapasztalt, sokgyermekes anyukák nyilván csak legyintenek, ha elmesélem az elmúlt két hetemet, és igazuk is van. Én viszont nem vagyok sem tapasztalt, sem sokgyermekes, ráadásul egyetlen gyerkőcömről valaki azt mondta egyszer, hogy szerinte ő Kolozsvár legegészségesebb gyereke. Szinte sosem beteg. Szerintem azért, mert nem mer. Nem vicc: pontosan tudja, mekkora gubanc nekem, ha ő beteg. Mert akkor nem vihetem oviba, ergo otthon kell vele maradni. Ilyenkor haptákba állítom a családtagokat, vagy én maradok ki a munkából, de egyik se túl jó megoldás. Persze, a lélektani okokhoz hozzáadódik még az a három és fél év alatt magába szívott anyatejmennyiség, ami jelentős mértékben megerősítette a fiam immunrendszerét, úgyhogy emiatt végképp nehéz helyzetben van az a baci vagy vírus, amelyik épp őt szemeli ki áldozatul.

Na, de, épp ezért szoktam én bepánikolni azon ritka alkalmakkor, amikor valami kis betegség mégis beüt. Ahogy most is. Halottak napján kezdődött. A gyerek egész nap nem mozdult ki a házból, estére mégis belázasodott. Nem nagyon, és egy kis Nurofentől el is múlt, de másnap megismétlődött. Ennek már fele se tréfa, gondoltam, és ki akartam hívni a háziorvost, aki viszont nem ért rá. Ezért felhívtam azt a gyerekorvost, akiről tudom, hogy kijár házhoz is. Nem volt szerencsém, mert épp ügyeletes volt, de másnapra ígérte magát, és addig is megnyugtatott, tanácsot adott, úgyhogy átvészeltük a napot nagyobb baj nélkül.  Még szórakoztam is magamban azon, hogy rendes gyermek az óvodai vakáció idejére betegszik meg… Másnap dél körül Apa volt otthon a gyerekkel, amikor jött az orvos, megnézte, azt mondta, nem nagy a baj, felírt antibiotikumot, Nurofent, orrcseppet. Láza már nem volt a gyereknek, úgy látszott, ezúttal is hamar legyűri a bajt. Másnap Apával felment az iskolába tanítani, semmi baja sem volt. Csütörtök délután a párommal és Marcival hazautaztunk a szüleimhez, nyugisan telt a hétvége, egy otthoni orvos is megvizsgálta, azt mondta, a torka még piros, de amúgy túl van rajta.  Közben elfogyott az antibiotikum, már épp arra készültem, hogy lehet a gyereket gyógyultnak nyilvánítani, amikor kiderült, hogy szó se róla.

Vasárnap estére ismét belázasodott. Ekkor már kitört a frász, és lelki szemeim előtt kórházat láttam a közeljövő tartózkodási helyeként, bevallom: nem csekély undorral. Utálom a kórházakat. Persze, ha muszáj, akkor muszáj, de ha nem, akkor inkább igyekszem elkerülni.  További Nurofen adag után az éjszaka nyugodtan telt, reggel viszont már elég világosnak látszott, hogy ebből nem lesz ovi, Marci ugyanis elkezdett hányni.  Nem sokat, de több részletben (hogy miért pont ebben kell rám hasonlítania…) kihányta az összes folyadékot, amivel kínáltam, és közben állandóan a hasát fájlalta. Na, akkor már rendesen tépegetett a frász. A hányásnak ugyanis egyenes következménye lehet a kiszáradás, amivel már tessékelik is be az embert a kórházba. (Tapasztalatból mondom, így jártunk, amikor a fiam két és fél éves volt, péntek este bekerültünk a sürgősségre, bent tartottak, majd vasárnap reggel saját felelősségre távoztunk, és három napig bejártunk kezelésre. Nem bántam meg a döntést.) Közben pedig tudtam, hogy aznap ügyeletes vagyok a szerkesztőségben, másnap pedig órát kell tartanom a diákjaimnak, ráadásul vendéget hívtam órára, akit már kínos lenne lefújni…  Hívtam a fiam apját, és megijedtem a hangjától, amikor beleszólt a telefonba: kiderült, ő is rosszul van. (Közben én sem éreztem magam túl jól, de azt a sokféle stressznek tulajdonítottam. ) Apával megegyeztünk abban, hogy én most elmegyek a gyerekkel a háziorvoshoz, utána még egyeztetünk. Mivel időközben Marci kicsit felélénkült, kiegyeztem vele abban, hogy szépen trolira szállunk, mivel attól féltem, hogy ha taxival viszem, összehányja az autót. Közben a páromat is hívtam, aki közölte, hogy azonnal indul Kolozsvárra. Úgyhogy én fogtam a gyereket, indultam vele az orvoshoz, közben sms az oviba, hogy betegség miatta nem jövünk, meg a munkahelyemre, hogy később jelentkezem.

Orvosnál tömeg. Jó nagy. Mire a párom kb. egy óra múlva odaért, mi még vígan ücsörögtünk a váróban. Marci közben egyre inkább élénkült, én egyre inkább kókadtam. Rémesen éreztem magam, fájt mindenem. Közben folyamatosan egyeztettem mindenkivel telefonon, míg végül abban maradtunk, hogy ha nem kell kórházba menni, akkor nem mondom le a szerkesztői ügyeletet és az órámat sem, megoldjuk a gyerek felügyeletét. Mire végül bekerültünk a dokinénikhez, megnyugtatott, hogy kórház egyelőre kizárva. Ettől mindketten megkönnyebbültünk.  Megegyeztünk abban, hogy egyelőre kicsit helyre kell rázni a gyereket, aztán jöhetnek mindenféle analízisek, szerda reggel menjünk vissza. Közben engem is megvizsgált, és magnéziumot írt fel, Marcinak újabb antibiotikumot, Nurofent és diétás kaját. A párom hazavitt minket, és otthon maradt Marcival egészen addig, míg nagymama haza nem érkezett, hogy átvegye a gyereket, én meg rohantam be a munkába. Azt hiszem, valami angyal őrködött a Szabadság másnapi lapszáma fölött, mert én alig láttam és éreztem bármit is, szerencsére a párom este hazavitt, mert már járni se bírtam volna. Megmértem a lázam: 37,1. Marcié ugyanannyi. Na, milyen szinkronban működünk…! Otthon egy totál jókedvű, virgonc kölök fogadott, csöppet se zavarta a hőemelkedés, szépen bevette a gyógyszereket, csak épp a diétás kosztot utasította vissza (ezen nem csodálkoztam, amilyen haspók, majd bolond lesz vízben főtt rizset enni….). Én Coldrex-szel igyekeztem magam helyrepofozni, tekintettel a másnapi órámra. Lázam lement, reggel magnézium-Paracetamol kombináció, búcsú Marcitól, akivel aznap nagymama maradt otthon. Minden rendben volt, este ismét jókedvű gyerek fogadott, szépen lefektettem, majd hajnali 5-kor arra ébredtem, hogy rángat: Anya, fáj a hasam! Rohantunk a mosdóba, újabb két adag hányás, és ismét csak folyadék. Reggel vissza az orvoshoz. Az újabb hányás, másfél napos kihagyás után, mindenkit elgondolkoztatott, mostmár biztos voltam benne, hogy nem ússzuk meg a kórházat. Végül abban maradtunk a házi dokinéninkkel, hogy azt az orvost keressük meg az egyik sürgősségen, akinél előzőleg már többször jártunk, és ismeri a gyereket. Persze, az orvos épp nem volt a városban. Pech. Közben Marcit hazavittem, lefektettem, és riasztottam Apát. A kórház nem játék, oda már férfi kell, elő a gyerek apját. Aki épp dolgozik, és csak 2 óra utánra ígérte magát. Ott álltam, gyakorlatilag tanácstalanul, hogy most akkor hová is vigyem a gyereket. Végül jött a mentő ötlet: felhívtam azt a magánklinikát, amellyel a munkahelyem szerződésben áll. Kérdeztem, ha beviszem a gyereket, elvégzik-e a hasi ultrahangot. A recepciós szabadkozott egy ideig, hogy ma épp nincs bent gyerekorvos, de szerintem hallotta a hangomon, hogy valami nem stimmelhet, mert végül adott egy időpontot.  Felébresztettem a fiamat, Apa jött értünk taxival, és rohantunk. Hamar odaértünk, várnunk kellett, de amikor megjött az orvos, bevallom: nem számítottam sok jóra. Jól megtermett, nagyhangú ember, azonnal tele volt vele a várószoba, mondtam is Apának, hogy, na, ehhez is férfi kell, úgyhogy majd te kommunikálsz vele… Aztán nem egészen úgy lett, mert amikor behívott a rendelőbe, mintha kicserélték volna. Kedvesen beszélt, kérdezett, elsősorban tőlem. Aztán szépen elvégezte a hasi ultrahangot, kizárt mindenféle rendellenességet, megvizsgálta a gyerek hasikáját sebészként is, közben Marci érdeklődve szemlélte a képernyőn a belső szervei mozgását, és folyamatosan majomkodott.  Végül a doki azt mondta, ad egy telefonszámot, hívjuk fel ezt a doktornőt a sürgősségen és vigyük el hozzá, de ahogy ő elnézi ezt a gyereket: nem hiszi, hogy nagy baj lenne.

Másnap reggel édes párom vitt el hármunkat (Apát, Marcit és engem) a sürgősségre, ahol a doktornő várt. Ott rögtön kiderült, hogy csak egy hozzátartozó mehet be a gyerekkel, úgyhogy végül Apától vettünk búcsút, és magunkra húzva a védőruhát, kettesben Marcival (na meg a táskámban ücsörgő Fázós macival…) mentünk be. Na, ott aztán olyan volt, mint a Vészhelyzetben. Csak kapkodtam a fejem a sokféle utasítástól, válaszolgattam a kérdésekre (huszonötödször is elmondtam, hogy csak folyadékot hányt, nem ételt, kétféle antibiotikumot kapott, hőemelkedése van folyamatosan stb. stb.), vetkőztettem a gyereket és közben folyamatosan tolmácsoltam, mert Marci nem értette a román nyelvű utasításokat. Végül, hosszas vizsgálatok után megállapították, hogy semmi baja azon kívül, hogy gyomrára ment az influenza. Még néhány napi gyógyszeres kezelés, és valószínűleg teljesen rendbe jön. Na, ehhez kellett 5 orvos. De nem bántam. Még aznap este lement a gyerek láza, és ugyan egész hétvégén kapta a gyógyszereket, de már szemmel láthatóan kutya baja se volt. Közben ahányszor felhívott a családom, folyamatosan érdeklődtek afelől, hogy én hogy vagyok, de  hát kinek volt ideje még arra is odafigyelni… Igaz, hogy kivettem három nap betegszabadságot, és azt terveztem, hogy azalatt kipihenem magam, dehát ebből semmi sem lett, hiszen folyamatosan az orvosokat jártuk Marcival. De a lényeg, hogy a gyerek jól van, ergo én is jól vagyok

Tanulság: anya csak egy van, az egy dolog, de egyedül nem bírja. Ezért jó, ha van Apa is (nekem egyébként is az az elvem, hogy ha orvoshoz megyünk, arról Apának tudnia kell), és bónusz, ha még a párom is ott van. Iszonyú nagy szerencse, hogy két ilyen pasi áll mellettem, illetve mellettünk, Marcival. Tudom, hogy csöppet sem szokványos ez a helyzet, de higgyék el: nem érdekel. Mert működik

Advent 2009.: közeledik!

Bár még több mint egy hónap van addig, azért jó tudni, hogy idén is lesz Kolozsváron Adventi Gyermekfesztivál és Sokadalom. Ez a neve annak a rendezvénynek, ami a Gyermeknap párja, csak épp kicsit téliesített, zárt térben történik, és adventi jellegű. De ettől még a bulis része nem csorbul, hiszen egész napos együttéletet jelent, tele játékokkal, barkácsolással, zenével, énekléssel, bábelőadással és még sok más szórakoztató programmal.

Bevallom, a magam részéről azt is nagyon szeretem az adventi fesztiválban, hogy be tudom itt szerezni az egész kiterjedt családom karácsonyi ajándékát. A folyosókon ugyanis különféle standokon árulnak könyveket, mézeskalácsot, igényes fajátékokat, dísztárgyakat és még nagyon sok minden mást, én erre a napra szoktam öszekuporgatni az ajándékozásra szánt pénzecskémet, és amikor a szervezési dolgoktól tudok kicsit szusszanni, akkor gyorsan végigfutok a folyosón, és kiválasztom a könyveket, egyebeket. Aztán este majd jól megpakolva battyogok hazafelé. Meg jó fáradtan, de hát ez már együtt jár a szervezéssel. Megszoktuk.

Ja, és ha még nem mondtam volna, tévedés ne essék: ez a rendezvény is a Szabadság és az Életfa Családsegítő Egyesület közös bulija, és soha el nem múló hálával tartozunk érte az Apáczai-líceumnak, amely minden évben befogad minket az osztályaiba, dísztermébe, folyosójára és azt hiszem, még a szellemiségébe is, mert ez valóban gyerekbarát iskola.

Szóval, akkor most tessék szépen elővenni a határidőnaplót, és beleírni a következőket: december 12.,  szombat, reggel 10-től este 8-ig a kolozsvári Apáczai-líceumban Adventi Gyermekfesztivál és Sokadalom 2009. Szervező: Szabadság és Életfa Családsegítő Egyesület.

S erre szokták azt mondani, hogy a szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják , tehát a pontos programmal még jelentkezem.  És ha valaki véletlenül úgy gondolja, hogy nem csak résztvevője, hanem támogatója is szeretne lenni gyermekeink örömének, az el ne szalassza az alkalmat: jelentkezzen nálam, vagy bármelyik szervezőnél. Higgyétek el: megéri látni, milyen hálásak az emberek egy jó kis családi buliért. Minket, szervezőket, csak ez mozgat abban, hogy folytassuk, évről évre.

Nagykanállal rock’n roll

Voltam már életemben néhány Knock Out koncerten, volt közük jobb is, rosszabb is, de valamiért ez a tegnapi minden eddiginél jobban tetszett. Lehet, azért is, mert most először láttam a fiamat átmenni rockerbe, eddig nem volt jellemző rá az aktív részvétel, most viszont végigbulizta az egészet.

A következő Ko-lemez kék lesz

Egyébként rohanós volt az egész nap. Délután a Kismamaklub 10 éves szülinapi bulijára ugrottam be, ami ugyancsak nagyon jól sikerült, de épp a koncert miatt nem tudtam sokáig maradni. Marci zeneovizott, így rohantam utána az oviba, onnan haza. Miközben etettem a gyereket, Zsolt kollégámnak diktáltam be telefonon a klubos szülinapról másnap megjelenő szöveget, illetve gyúrtam magamba a gyerek oviból megmaradt szendvicsét, amit nyilván nem eszik meg, mert paprika van benne… A párom épp háromnegyed 7-kor vett fel minket, szinte átrepültünk a városon, és fixre értünk be a Kolozsvári Rádió nagytermébe. Még jó, hogy Apa foglalt nekünk helyet, így egyenesen lehuppantunk, és csak a beígért forró csokiról feledkeztünk meg, ez Marci számára a KO-koncertek természtes tartozéka, de esetünkben csak a koncert után fogyasztotta el.

Ami nekem kifejezetten feltűnő volt: ahhoz képest, hogy a 6 évvel ezelőtti jubileumi koncerten tizenéves, hosszúhajú rockerek csápoltak a színpad előtt, most mintegy tucatnyi, 4-8 év közötti gyerkőc ugrált és bulizott önfeledten. Kicsit olyan jellege volt az egésznek, mintha gyerekzene-koncerten lettünk volna (és ebből is látszik, mennyire kéne már Kolozsvárnak  egy profi, gyerekzenét játszó együttes, mert igény bőven van rá…). Marci eleinte a mennyezeten villódzó fények játékát figyelte, aztán az ölembe ült, majd kióvakodott a színpad elé, a többi gyerek közé. Eleinte csak álldogált, aztán szép lassan belelendült, és előadta a vérbeli rockert…

Hallgatva a KO-t, valahogy nem is csodáltam a legifjabb korosztály lelkesedését. Már a színpadkép is megkapó volt az új lemez borítójával és az előtte unplugged-módra üldögélő zenészekkel. A zene pedig ezzel az akusztikus hangzással sokkal szelídebb, gyerekbarátabb. A srácok pedig szintén vonzó jelenségek a maguk módján, és mindent beleadtak. Éva le se tudná tagadni, hogy civilben óvónő, a gyerekek köré gyűltek, a mosolya pedig leragyogott rájuk a színpadról. Isti, az új gitáros, aki nemrég csatlakozott a bandához, vidám jelenség volt a szalmakalapjában. András, akiről Marci csak azt szokta mondani, hogy ő az új dobosunk, hosszú kihagyást pótolt be derekasan (persze a régi dobos, Gabica “vendégjátékának” is örültek a rajongók), Yogi frontemberként hozza a formáját, a fiam apját pedig elfogultsági tényező miatt nem minősítem.

A KO-s daloknak nagyon jót tett a hegedű (erről egyszer Marci már megjegyezte, hogy Éva jól húzza azt a hegedűt…), a csörgődob és egyebek. Olyan igazi erdélyi magyar rock’n rollt produkáltak, ahogy azt a lemezborító is jelzi. A folytatásban is ez várható, aminek én örülök, mert bejött nekem ez az új irányvonal. Ja, annak külön örültem, hogy elhangzott az egyik kedvencem is, a Kimondhatatlan élmények című dal, amit már rég nem hallottam. De persze ott voltak a klasszikusok is, a Piroska (a gyerekek örömére, mert abban van a farkasüvöltés), a Kolozsvári vándor, a Távcsövem, a Vérig blues, a Sörnapok, a Hazamenni nem merek és nyilván a Nagyárpi…. ami nélkül elképzelhetetlen egy KO-koncert. A közönség lelkes volt, a gyerekek táncoltak, fáradhatatlanul.

Legalább is Marci fáradhatatlannak bizonyult, hazafelé az autóban közölte: igazán kár, hogy nem tartott reggelig  a koncert. Amikor rákérdeztünk, nem álmos-e, kijelentette, hogy ha Knock Out koncertről van szó, akkor semmi sem számít. Néha kifejezetten irigylem az energiáját….

Jön a KO!

Valamikor a nyár elején történt, hogy a párommal és a fiammal autóztunk épp valahová. Marci a hátsó ülésen szokása szerint magyarázott, és amikor ezt már elunta, énekelgetett. Összevissza mindent. Bármit. Mi néha odahallgattunk, néha nem. Adott pillanatban aztán megütötte a fülemet, amint a fiam két másik nóta közé beékelve rákezdte: – Szól a harang, az ágyú dörög/ Rég voltam már csöves kölyök….  Nem reagáltam le a dolgot, csak magamban nyugtáztam, hogy nem volt haszontalan az a mostanában lezavart három Knock Out koncert, és igaz, hogy Marci ezek alkalmával többnyire szép csendben megül a fal mentén végighúzódó polcon, kortyolgatva a forró csokiját, de attól még odafigyel a zenére és – mint kiderült – a szövegre is.

A mostani koncertre régóta készülünk. No, nem annyira mi, mint inkább Apa, aki meglehetősen meghatározó figurája a Knock Outnak, és ezzel Marcifiú nagyon is tisztában van. Múlt héten, épp egy lázasabb-betegeskedős időszak közepette feljött Apa, és a fia kezébe nyomta a koncertre szóló meghívót. Ehhez tudni kell, hogy a koncert egyébként ingyenes, de nyilván jobban néz ki, ha néhány VIP számára mégiscsak készítenek meghívót. És ki lenne fontosabb egy Knock Out koncerten, mint Marci (legalábbis Apa számára)?! Úgyhogy Marci kellő komolysággal vette át a meghívót, majd Apa nyakába ugrott (valamivel kevesebb komolysággal). Ugyanaznap Apa tévés interjúra is készült, a Kolozsvári Tévé délutáni beszélgetős műsorába hívták meg őket Yogi bácsival, 7-től kerültek sorra, de mi már 6 után figyeltük a műsort. Kint voltam a konyhában, amikor Marci egyszer csak  kirohant hozzám: Anya, keresztapám van a tévében! Azt hittem, viccel a gyerek, de kiderült, hogy nem, valóban az egyik keresztapja (a kettőből) volt az egyik meghívott, úgyhogy aznap kijutott tévés hozzátartozókból.

Kíváncsi vagyok, hogyan fog viselkedni holnap este, eddig csak a Pubban voltunk KO-koncerteken, a rádióház azért mégis más. Ráadásul, ha sikerül összehozni a rockergyerek-találkozót, akkor lesznek haverok is bőven, akikkel lehet majd bulizni.

Gyertek KO-koncertre holnap, azaz október 29-én, este 7-től, a Kolozsvári Rádió nagytermébe. Érdekes lesz megismerni a megújult Knock Outot, új tagokkal, új hangzással, új elemekkel. Bulizunk egy jót velük. Végül is, 15 éve játszanak már Kolozsváron, Kolozsvárnak, nektek, nekünk (mondjuk, én nem vagyok kolozsvári, csak afféle “vinyitúra”, de azért van közöm hozzájuk, és itt most nem csak a fiamra gondolok…). Úgyhogy holnap jön a KO, s mi is jövünk. Ti is jöttök?

Ki korán kel….

Az oviban is jól esik a szundi

– Anya, holnap is olyan korán vigyél oviba, mint ma, hogy többet tudjak játszani – ezzel a kijelentéssel lepett meg Marci fiam annak a napnak az estéjén, amikor reggel fél órával korábban keltünk a szokásosnál.

Én hagyományosan utálok korán kelni. Ez valószínűleg annak tulajdonítható, hogy sosem voltam jó alvó, kamaszkoromban késő éjszakákig olvastam, utána meg többnyire forgolódtam, úgyhogy reggel nem esett jól felkelni. Fiatal anya koromban éjjel többnyire babáztam, ez megint csak azt eredményezte, hogy nem keltem túl korán. Amióta ismét dolgozom, nagyon jól össze tudtam hangolni az ovis programot a saját munkakezdésemmel, a gyereket 9-ig be kell vinni az oviba, ami annyit tesz, hogy kb. fél 9-kor indulunk, és max. negyedóra alatt ott is vagyunk. Igaz, Marci még ezt a rövidke gyalogsétát is igyekszik elbliccelni, ha csak egy mód van rá, pl. előszeretettel udvarolja ki a páromtól, ha reggel épp Kolozsváron tartózkodik, hogy ugyan vigyen el minket az oviba, mert olyan messze van a másik utca… Kelni tehát elég fél 8-kor nekem, 8-kor Marcinak.

Fiam reggeli aktivitása is meglehetősen változó. Vagy hamarabb felébred, mint én, és hajnali 7 óra magasságában már engem ráncigál ki az ágyból, vagy felébred az én reggeli fürdőszobai tartózkodásom alatt, és önállósítva magát, kivonul a nagyszobába tévézni, játszani, vagy úgy alszik, hogy 8 órakor alig tudom az ágyból kikapirgálni.

Erre a fél 8-as kelésre azért valahogy már beálltunk,  és mindeddig csak ritka alkalmakkor kellett eltérnünk tőle: pl. ha nekem muszáj volt 9-re odaérnem valahová, akkor őt is hamarabb ébresztettem, és siettünk. Most állandósulni látszik ez a helyzet, legalább is heti 1-2 alkalommal, mivel egyik reggel tanítani kell mennem, másikon pedig tanulni. Múlt héten  nehezen ébresztettem fel szendergő gyerekemet, aztán együtt reggeliztünk és a szokásosnál jóval korábban meg is érkeztünk az oviba, én onnan tovább.  Estére pedig megkaptam, hogy akkor ezt akár állandósíthatnánk is, így ugyanis Marcinak átlag fél órával több ideje jutott szabad játékra. Én tiltakoztam, mondván, bőven elég nekem heti kétszer korábban kelni, azt se jószántamból, ámbár végtére is szívesen, hiszen szeretek tanítani is, tanulni is (ha értelmes dolgot lehet).

Tegnap este, gondoltam, meglepem a jó hírrel, hogy akkor holnap ismét korábban megyünk. Naná, hogy nem volt elragadtatva tőle. Mondom, de hát te mondtad a múltkor, milyen jó, hogy több időd van játszani. Mire ő blazírtan megjegyezte, hogy anya, most az alvás sokkal fontosabb.

Néha olyan érzésem van, hogy csak azért is azt mondja, amiről tudja, hogy nem akarom hallani. Ötévesen azért még korai kamaszodni, de tény, hogy amióta egyszer hallotta tőlem ezt a kijelentést, azóta vitás helyzetekben gyakran előhozza huncut vigyorral: anya, én most kamaszodom.

… És holnap reggel ismét korán kelünk…

Eltolták az anyák napját. Mi van????

Egyenruha-javaslat?

Ritkán szoktam padlót fogni egy hírtől, de ez most kiborított: Traian Basescu kihirdette, hogy mostantól az apáknak is lesz ünnepük. Na, erre még ne kapja fel senki a fejét, mert nem ez a bajom. Hanem a dátum. Ugyanis: ami eddig anyák napja volt, az mostantól apák napja lesz. Még mindig ne pánikoljunk: nem törölték el az anyák napját. Csak éppen: eltolták. Tehát május első vasárnapja ezután az apáké, és csak a második vasárnap lesz az anyák ünnepe. És ettől jött nálam a lila köd.

Mert az egy dolog, hogy legyen apák napja, persze, hogy legyen. De magyarázza meg nekem valaki, könyörgöm, hogy miért kellett ezért eltolni egy héttel az anyák napját, és miért szorultak most az anyák a második helyre: Hol van ebben a logika?

Még mielőtt mindenféle jelzőkkel illetnének engem, gyorsan leszögezem, hogy nem vagyok sem férfi-, sem apaellenes. Sőt, akik ismernek, azok tudják, hogy egyik rögeszmém az apa-gyermek kapcsolat fontosságának hangsúlyozása, erősítése. Azt is többször említettem már, hogy a magam részéről elvált asszonyként és anyaként kiemelten fontosnak tartom, hogy az apa napi kapcsolatban legyen a gyermekével, legyen szerves része az életének, a mindennapjainak. És itt most nem elsősorban az elvált apákra gondolok. Együtt élő családokban is nagyon gyakran előfordul, hogy az apa éppen csak jelzésszinten van jelen. (Zárójelben említem: nagyon sokszor megkaptam én már azt a kritikát házasságban élő asszonyoktól,  hogy ugyan mit akarok az Egyszülős Klubommal, hiszen gyakorlatilag ők is egyedül nevelik a gyerekeiket… Nekem erről más a véleményem, de ez majd egy következő bejegyzés témája lesz…). És erre rímel az a vélemény is, ami viszont nagyon jól esett nekem, amikor megkaptam: nevezetesen, hogy a volt férjem és én jobban neveljük így különváltan is a fiunkat, mint sok együttélő család (esküszöm, nem én mondtam, nekem mondta valaki…).

No, de aztán külön kategóriát képeznek azok az elvált apák, akikre egyébként nagyon haragszom. Akik úgy gondolják, hogy a gyerektől is elváltak, nem csak az anyjától. Megelégszenek havi egy-két láthatással, azt is igyekeznek formálissá tenni, egy kis cukrászda, egy kis program, egy kis ajándék, egy kis pénz, de úgy igazán nem érdekli őket, hogy a gyereknek mi a véleménye erről, vagy mi van a lelkében. És higgyék el nekem, hogy ez még mindig a jobbik eset, mert legalább van a gyereknek valamilyen kapcsolata az apjával.  Sokan vannak viszont olyanok, akik még a láthatásra sem tartanak igényt, és mondvacsinált okokra hivatkozva nem tartják a kapcsolatot a gyermekkel.

De ezentúl lesz apák napja, és hangsúlyosabb helyen, mint az anyák napja. Jelzésértékű a dolog. Visszaminősítenek minket, anyákat a második helyre. Persze, lehet, hogy eddig voltunk túlságosan előkelő helyen, tekintve, hogy eddig egyáltalán nem ünnepeltük az apák napját. Én szívesen tettem volna eddig is, illetve, a magam módján tettem is. Igyekszem mindig közvetíteni a volt férjem felé, hogy milyen jó apának tartom. Nem ezzel van tehát gondom. Inkább azzal, hogy az amúgy sem túl problémaérzékeny közgondolkodásban is megindul majd egy folyamat az anyák visszaminősítésére.

Keresem én ennek az államfői intézkedésnek a logikáját, de nem találom. Az anyák napja nyilván nem hivatalos államni ünnep, inkább csak a szokásjog alapján tesszük május első vasárnapjára, de akkor is: volt már ennek egy kialakult rendszere. Minek ebbe belerondítani? Van elég vasárnap az évben: találhatott volna neki Base akárhányat, ha már épp ennyire kifogyott a kampányötletekből, és muszáj egy ilyen nyögvenyelős intézkedést hoznia.

Szó nincs arról, hogy ne kéne ösztönözni az apákat, szó nincs arról, hogy ne szeressük, ünnepeljük őket. Tegyük. De ne a saját rovásunkra. Ne úgy adjunk valamit valakinek, hogy közben valamit elveszünk mástól. Én legalább is úgy érzem, hogy ez történt. És sokkal szívesebben látnék egyéb családvédelmi intézkedéseket az államfő részéről, mint ezt. Mert ez ismét csak egy látszatmegoldás, odavetett konc a tömegnek.

Mekis a világ

A gyerekeknek még mindig vonzó a Meki

Hollandiában jártam életemben először Mc Donald’s-ban.  No, nem most, a nyáron, hanem még 13 éves koromban. Nem volt valami húdenagy élmény, de azért megjegyeztem. Utána egyetemista koromban, az újságíró szakon megszokott kéthetes budapesti tanulmányutak során fordult elő, hogy Mekiben ebédeltünk, de nekem ez sosem vált megszokottá, lévén, hogy olyan kisvárosban nőttem fel, ahol nem honosodott meg a gyorsétkezdéknek ez a népszerű formája.

Kolozsváron már más a helyzet, egészen közel lakom az egyik helyi Mekihez: a Széchenyi térihez. Közben az is világossá vált, hogy a Monostoron is van egy, de sem egyetemista éveim alatt, sem utána nem jutott eszembe, hogy oda akár be is lehetne menni. Valahogy hidegen hagyott.

Marci fiam azonban egy idő után felfedezte a Mc Donald’s-t, tekintve, hogy oviba jövet-menet elég gyakran elhaladtunk előtte. Előbb csak a nagy, sárga,  világító M betű tűnt fel neki, akkor megbeszéltük, hogy ez Marci-betű. Utána egyik nap úgy jött haza az oviból, hogy valamelyik kis barátja elmesélte neki, hogy a Mekiben játékot is adnak az étel mellé. No, több se kellett. Attól kezdve szinte naponta végighallgattam, hogy ő is szeretne odamenni. Egy ideig mindenféle kifogásokat találtam, aztán végül tavaly döntöttünk: a 4. szülinapján kijár neki egy Mekizés. Készült is rá nagyon, tavaly péntekre esett a szülinapja, de mivel Apa aznap épp nem ért rá, szombatra halasztottuk, mert az világos volt, hogy hárman megyünk. Szombaton, a déli alvás után szépen felöltöztünk (amúgy is egy jótékonysági rendezvényre készültünk utána), és levonultunk egy szülinapi mekizésre. Marci boldog volt, én kiábrándultam. Nem a falatnyi menütől, ami ahhoz képest nem is olcsó, nem a játékoktól, hanem a környzettől. Persze, ha kicsit előre gondolkodom, számíthattam volna erre, hiszen a Széchenyi téri falatozó közvetlenül a piac mellett található, így nyilván odajár az összes árus és az összes roma. Ráadásul a biztonsági ember sem keltett bizalmat, nem is értem, hogy tudnak oda ilyen embereket alkalmazni: csöppet sem úgy néz ki, mint aki napon barnult volna, durva, buta képű ember, koszos zakóban.

Első mekizésünket sokáig nem is követte több, és nem is terveztem ezt állandó programpontnak, gondoltam, legyen mindig kivételes az alkalom. Időközben játékot cseréltek, és az új kollekció is megtetszett a fiamnak, elkezdett hát apropózni, hogy igazán mehetnénk megint. Úgyhogy idén tavasszal ismét elmentünk, akkor már a párommal hármasban, és még inkább kiábrándultam, mert a mellettünk lévő asztaltól a gyerekei szeme láttára rángatott ki egy rendőr egy férfit. Nem tudom, mit követhetett el, a behallatszó indulatos félmondatokból valami gyerekláthatási ügyre következtettem, minden esetre eldöntöttem, hogy ide többet nem jövünk, és ha már Meki, akkor próbáljuk ki a monostorit.

Ki is próbáltuk legközelebb, és valamivel jobb benyomásokkal maradtam. Pl. a gyerek kiválaszthatta, hogy milyen játékot szeretne a menüjéhez, kint játszótér is van egy egészen jópofa csúszdával, a közönség sem épp a legalja, viszont a biztonsági ember, az szinte ugyanolyan, mint a Széchenyi tériben, úgyhogy mostmár gyanakszom, hogy ezeket direkt így választják ki erre a felelősségteljes munkakörre….

Azóta jó ideje nem voltunk Mekiben, de közben Marci ismét látott egy olyan játékpromóciót, amire nagyon fájt a foga. Hetek óta, gyakorlatilag amióta elkezdődött az ovi, mondja, hogy mostmár igazán, mehetnénk. Jól van, fiam, mondtam neki, várd meg, hogy kapjak fizetést, aztán Mekizünk.  Így is lett, és mivel épp édes párom is bent volt a városban, ismét hármasban látogattunk el a monostori Mekibe.  No, mostmár nem lehetett játékot választani, de Marci így is nagyon örült a legó-autónak, amiből ráadásul kettő jutott neki, mivel a párom is nekiadta az övét. Az én babás csomagomra is szemet vetett, de mondtam, hogy azt inkább ki se bontsuk, hanem majd odaadjuk egy kislánynak a családban vagy a baráti körben.

Remélem, egy időre ismét lekerül napirendről a Mekizés, mert nem szabad ezt túlzásba vinni. Évente két-három alkalom szerintem bőven elég, és így legalább a gyerek is megszokja, hogy lehetnek kivételes esetek. Csak anya bírja gyomorral….

Krampuszka

Ugye, mi jóbarátok vagyunk?

Cicás család lettünk. Már épp ideje volt: amióta megesett velünk Kamaráson a Cin-kaland, azóta tudjuk, hogy nekünk macska kell a házba. Eleinte több macsekot szerettünk volna, aztán édes párom az egyik szomszéddal megállapodott kettőben, végül pedig maradtunk egynél.  A kis feketeség gyönyörű, és színére való tekintettel a roppant fantáziadús Krampuszka nevet kapta. Igazából a nevét még a múlt hét végén kitaláltuk, amikor elmentünk meglátogatni, és tudatosítani benne, hogy hamarosan a mi cicánk lesz. Különösebben nem hatódott meg ettől, ámbár Marcival már egészen jól megbarátkozott akkor is: hagyta, hogy gyerkőcöm ölbe vegye, simogassa. Akkor azonban még nem tudtuk magunkkal vinni, így az elmúlt hétvégét szántuk erre az akcióra.

Készültünk is rá rendesen. Szombat délután szabaddá tettünk egy megfelelő méretű kartondobozt, terítettünk bele egy lepedőt, arra pedig egy pihepuha cicapárna került. Készen is lett az ágya. Egy tepsibe homokot hoztunk, előkészítettük a külön erre a célra tisztára mosott dobozkákat tejnek és cicakajának, és ünnepélyesen átvonultunk a szomszédba, hazahozni Krampuszkát.

Marci ragaszkodott hozzá, hogy új családtagunk az ő ölében tegye meg az utat hazáig, így aztán ketten kuporogtak az autósülésben. Ő is vitte be a házba, és helyezte el a használaton kívüli szobában berendezett sarkocskába, a dobozába. Aztán közös megegyezéssel gyorsan ki is költöztettük dobozostól-mindenestől a konyhába, hogy mégis csak ott legyen a közelünkben, amíg megszokja az új otthont. Az első rémült pillanatok után szerencsére Krampuszkánk kezdett magára találni. Eleinte csak óvatosan, aztán egyre bátrabban fedezte fel a berendezést, ugrott fel a fotelekre, ráncigálta a kábeleket, bár ennek különösebben nem örültünk. Végül, egy kevés frissen fejt tejecske elfogyasztása után nyugovóra tért a dobozkájába, egy kis koraesti szundira.

Kultúrmacska messengerezik

Az ismerkedés első fázisa tehát sikeresnek tűnt, Krampuszka csak néha hallatott egy-egy panaszosabbnak tűnő miákolást, de akkor szinte azonnal ölbe kapta valaki (Marci, a párom vagy én), és nyugtattuk, simogattuk, míg végül a kismotor is elindult benne, és dorombolni kezdett. Éjszakára azért visszatettük az eredetileg neki szánt helyre, főleg azért, mert abban a helyiségben laknak a további Cinek, és gondoltuk, szokja csak a gondolatot, hogy előbb-utóbb vadászni is kell ebben a házban. Hajnalban Marci fiam felébredt, ki kellett vinnem pisikálni, majd közölte, hogy meg kéne lessük Krampuszkát, ha már úgyis kijöttünk. Meg is lestük: cicusunk összegömbölyödve szunyókált a dobozában. Reggel ugyancsak hozzá vezetett az első utunk, friss tejjel és parizerrel nyomatékosítva ragaszkodásunkat. Az esti elválás azonban nem volt könnyű: mielőtt indultunk volna vissza Kolozsvárra, még benéztünk Krampuszkához elköszönni, és lelkére kötni, hogy nagyot nőjjön péntekig, amikor ismét jövünk, közben pedig Marci elpityeredett. Nem csoda:  a nagy állatbarátnak most végre van egy igazi, pátyolgatnivaló cicusa, aki törleszkedik és dorombol a kis gazdihoz.

Krampuszka egyébként nekem határozottan kultúrmacskának tűnik. Nem mintha sok esélye lenne másnak lenni egy lelkipásztor házában, de tény, hogy máris nagy érdeklődéssel szemléli a számítógépet és a laptopot. Ami pedig a ragaszkodását illeti, abban is felfedezni vélek már némi számítást: feltűnő módon édes páromat tünteti ki leginkább figyelmével és szeretetével, ami nem csoda, hiszen ő a ház ura. Utána pedig rögtön Marci következik, ami megint csak jó taktika, a gyerekkel jóban kell lenni. És ha a két pasi már kellőképpen olvadozik tőle, akkor anyucinak  (esetünkben ez én lennék…) már egy szava sem lehet, de arra odafigyelhet, hogy legyen a házban elég parizer és cicakaja. Igaz, hogy Krampuszkát egérfogónak szántuk, de élek a gyanúval, hogy előbb-utóbb ölcica lesz belőle, mert máris nagyon szeretjük. És egyelőre nem is akarunk többet, cicusunk egyeduralmát nem törjük meg.  Viszont kíváncsian várjuk, mikor teszi a küszöbre az első egeret…