Nagykanállal rock’n roll

Voltam már életemben néhány Knock Out koncerten, volt közük jobb is, rosszabb is, de valamiért ez a tegnapi minden eddiginél jobban tetszett. Lehet, azért is, mert most először láttam a fiamat átmenni rockerbe, eddig nem volt jellemző rá az aktív részvétel, most viszont végigbulizta az egészet.

A következő Ko-lemez kék lesz

Egyébként rohanós volt az egész nap. Délután a Kismamaklub 10 éves szülinapi bulijára ugrottam be, ami ugyancsak nagyon jól sikerült, de épp a koncert miatt nem tudtam sokáig maradni. Marci zeneovizott, így rohantam utána az oviba, onnan haza. Miközben etettem a gyereket, Zsolt kollégámnak diktáltam be telefonon a klubos szülinapról másnap megjelenő szöveget, illetve gyúrtam magamba a gyerek oviból megmaradt szendvicsét, amit nyilván nem eszik meg, mert paprika van benne… A párom épp háromnegyed 7-kor vett fel minket, szinte átrepültünk a városon, és fixre értünk be a Kolozsvári Rádió nagytermébe. Még jó, hogy Apa foglalt nekünk helyet, így egyenesen lehuppantunk, és csak a beígért forró csokiról feledkeztünk meg, ez Marci számára a KO-koncertek természtes tartozéka, de esetünkben csak a koncert után fogyasztotta el.

Ami nekem kifejezetten feltűnő volt: ahhoz képest, hogy a 6 évvel ezelőtti jubileumi koncerten tizenéves, hosszúhajú rockerek csápoltak a színpad előtt, most mintegy tucatnyi, 4-8 év közötti gyerkőc ugrált és bulizott önfeledten. Kicsit olyan jellege volt az egésznek, mintha gyerekzene-koncerten lettünk volna (és ebből is látszik, mennyire kéne már Kolozsvárnak  egy profi, gyerekzenét játszó együttes, mert igény bőven van rá…). Marci eleinte a mennyezeten villódzó fények játékát figyelte, aztán az ölembe ült, majd kióvakodott a színpad elé, a többi gyerek közé. Eleinte csak álldogált, aztán szép lassan belelendült, és előadta a vérbeli rockert…

Hallgatva a KO-t, valahogy nem is csodáltam a legifjabb korosztály lelkesedését. Már a színpadkép is megkapó volt az új lemez borítójával és az előtte unplugged-módra üldögélő zenészekkel. A zene pedig ezzel az akusztikus hangzással sokkal szelídebb, gyerekbarátabb. A srácok pedig szintén vonzó jelenségek a maguk módján, és mindent beleadtak. Éva le se tudná tagadni, hogy civilben óvónő, a gyerekek köré gyűltek, a mosolya pedig leragyogott rájuk a színpadról. Isti, az új gitáros, aki nemrég csatlakozott a bandához, vidám jelenség volt a szalmakalapjában. András, akiről Marci csak azt szokta mondani, hogy ő az új dobosunk, hosszú kihagyást pótolt be derekasan (persze a régi dobos, Gabica “vendégjátékának” is örültek a rajongók), Yogi frontemberként hozza a formáját, a fiam apját pedig elfogultsági tényező miatt nem minősítem.

A KO-s daloknak nagyon jót tett a hegedű (erről egyszer Marci már megjegyezte, hogy Éva jól húzza azt a hegedűt…), a csörgődob és egyebek. Olyan igazi erdélyi magyar rock’n rollt produkáltak, ahogy azt a lemezborító is jelzi. A folytatásban is ez várható, aminek én örülök, mert bejött nekem ez az új irányvonal. Ja, annak külön örültem, hogy elhangzott az egyik kedvencem is, a Kimondhatatlan élmények című dal, amit már rég nem hallottam. De persze ott voltak a klasszikusok is, a Piroska (a gyerekek örömére, mert abban van a farkasüvöltés), a Kolozsvári vándor, a Távcsövem, a Vérig blues, a Sörnapok, a Hazamenni nem merek és nyilván a Nagyárpi…. ami nélkül elképzelhetetlen egy KO-koncert. A közönség lelkes volt, a gyerekek táncoltak, fáradhatatlanul.

Legalább is Marci fáradhatatlannak bizonyult, hazafelé az autóban közölte: igazán kár, hogy nem tartott reggelig  a koncert. Amikor rákérdeztünk, nem álmos-e, kijelentette, hogy ha Knock Out koncertről van szó, akkor semmi sem számít. Néha kifejezetten irigylem az energiáját….

Jön a KO!

Valamikor a nyár elején történt, hogy a párommal és a fiammal autóztunk épp valahová. Marci a hátsó ülésen szokása szerint magyarázott, és amikor ezt már elunta, énekelgetett. Összevissza mindent. Bármit. Mi néha odahallgattunk, néha nem. Adott pillanatban aztán megütötte a fülemet, amint a fiam két másik nóta közé beékelve rákezdte: – Szól a harang, az ágyú dörög/ Rég voltam már csöves kölyök….  Nem reagáltam le a dolgot, csak magamban nyugtáztam, hogy nem volt haszontalan az a mostanában lezavart három Knock Out koncert, és igaz, hogy Marci ezek alkalmával többnyire szép csendben megül a fal mentén végighúzódó polcon, kortyolgatva a forró csokiját, de attól még odafigyel a zenére és – mint kiderült – a szövegre is.

A mostani koncertre régóta készülünk. No, nem annyira mi, mint inkább Apa, aki meglehetősen meghatározó figurája a Knock Outnak, és ezzel Marcifiú nagyon is tisztában van. Múlt héten, épp egy lázasabb-betegeskedős időszak közepette feljött Apa, és a fia kezébe nyomta a koncertre szóló meghívót. Ehhez tudni kell, hogy a koncert egyébként ingyenes, de nyilván jobban néz ki, ha néhány VIP számára mégiscsak készítenek meghívót. És ki lenne fontosabb egy Knock Out koncerten, mint Marci (legalábbis Apa számára)?! Úgyhogy Marci kellő komolysággal vette át a meghívót, majd Apa nyakába ugrott (valamivel kevesebb komolysággal). Ugyanaznap Apa tévés interjúra is készült, a Kolozsvári Tévé délutáni beszélgetős műsorába hívták meg őket Yogi bácsival, 7-től kerültek sorra, de mi már 6 után figyeltük a műsort. Kint voltam a konyhában, amikor Marci egyszer csak  kirohant hozzám: Anya, keresztapám van a tévében! Azt hittem, viccel a gyerek, de kiderült, hogy nem, valóban az egyik keresztapja (a kettőből) volt az egyik meghívott, úgyhogy aznap kijutott tévés hozzátartozókból.

Kíváncsi vagyok, hogyan fog viselkedni holnap este, eddig csak a Pubban voltunk KO-koncerteken, a rádióház azért mégis más. Ráadásul, ha sikerül összehozni a rockergyerek-találkozót, akkor lesznek haverok is bőven, akikkel lehet majd bulizni.

Gyertek KO-koncertre holnap, azaz október 29-én, este 7-től, a Kolozsvári Rádió nagytermébe. Érdekes lesz megismerni a megújult Knock Outot, új tagokkal, új hangzással, új elemekkel. Bulizunk egy jót velük. Végül is, 15 éve játszanak már Kolozsváron, Kolozsvárnak, nektek, nekünk (mondjuk, én nem vagyok kolozsvári, csak afféle “vinyitúra”, de azért van közöm hozzájuk, és itt most nem csak a fiamra gondolok…). Úgyhogy holnap jön a KO, s mi is jövünk. Ti is jöttök?

Ki korán kel….

Az oviban is jól esik a szundi

– Anya, holnap is olyan korán vigyél oviba, mint ma, hogy többet tudjak játszani – ezzel a kijelentéssel lepett meg Marci fiam annak a napnak az estéjén, amikor reggel fél órával korábban keltünk a szokásosnál.

Én hagyományosan utálok korán kelni. Ez valószínűleg annak tulajdonítható, hogy sosem voltam jó alvó, kamaszkoromban késő éjszakákig olvastam, utána meg többnyire forgolódtam, úgyhogy reggel nem esett jól felkelni. Fiatal anya koromban éjjel többnyire babáztam, ez megint csak azt eredményezte, hogy nem keltem túl korán. Amióta ismét dolgozom, nagyon jól össze tudtam hangolni az ovis programot a saját munkakezdésemmel, a gyereket 9-ig be kell vinni az oviba, ami annyit tesz, hogy kb. fél 9-kor indulunk, és max. negyedóra alatt ott is vagyunk. Igaz, Marci még ezt a rövidke gyalogsétát is igyekszik elbliccelni, ha csak egy mód van rá, pl. előszeretettel udvarolja ki a páromtól, ha reggel épp Kolozsváron tartózkodik, hogy ugyan vigyen el minket az oviba, mert olyan messze van a másik utca… Kelni tehát elég fél 8-kor nekem, 8-kor Marcinak.

Fiam reggeli aktivitása is meglehetősen változó. Vagy hamarabb felébred, mint én, és hajnali 7 óra magasságában már engem ráncigál ki az ágyból, vagy felébred az én reggeli fürdőszobai tartózkodásom alatt, és önállósítva magát, kivonul a nagyszobába tévézni, játszani, vagy úgy alszik, hogy 8 órakor alig tudom az ágyból kikapirgálni.

Erre a fél 8-as kelésre azért valahogy már beálltunk,  és mindeddig csak ritka alkalmakkor kellett eltérnünk tőle: pl. ha nekem muszáj volt 9-re odaérnem valahová, akkor őt is hamarabb ébresztettem, és siettünk. Most állandósulni látszik ez a helyzet, legalább is heti 1-2 alkalommal, mivel egyik reggel tanítani kell mennem, másikon pedig tanulni. Múlt héten  nehezen ébresztettem fel szendergő gyerekemet, aztán együtt reggeliztünk és a szokásosnál jóval korábban meg is érkeztünk az oviba, én onnan tovább.  Estére pedig megkaptam, hogy akkor ezt akár állandósíthatnánk is, így ugyanis Marcinak átlag fél órával több ideje jutott szabad játékra. Én tiltakoztam, mondván, bőven elég nekem heti kétszer korábban kelni, azt se jószántamból, ámbár végtére is szívesen, hiszen szeretek tanítani is, tanulni is (ha értelmes dolgot lehet).

Tegnap este, gondoltam, meglepem a jó hírrel, hogy akkor holnap ismét korábban megyünk. Naná, hogy nem volt elragadtatva tőle. Mondom, de hát te mondtad a múltkor, milyen jó, hogy több időd van játszani. Mire ő blazírtan megjegyezte, hogy anya, most az alvás sokkal fontosabb.

Néha olyan érzésem van, hogy csak azért is azt mondja, amiről tudja, hogy nem akarom hallani. Ötévesen azért még korai kamaszodni, de tény, hogy amióta egyszer hallotta tőlem ezt a kijelentést, azóta vitás helyzetekben gyakran előhozza huncut vigyorral: anya, én most kamaszodom.

… És holnap reggel ismét korán kelünk…

Eltolták az anyák napját. Mi van????

Egyenruha-javaslat?

Ritkán szoktam padlót fogni egy hírtől, de ez most kiborított: Traian Basescu kihirdette, hogy mostantól az apáknak is lesz ünnepük. Na, erre még ne kapja fel senki a fejét, mert nem ez a bajom. Hanem a dátum. Ugyanis: ami eddig anyák napja volt, az mostantól apák napja lesz. Még mindig ne pánikoljunk: nem törölték el az anyák napját. Csak éppen: eltolták. Tehát május első vasárnapja ezután az apáké, és csak a második vasárnap lesz az anyák ünnepe. És ettől jött nálam a lila köd.

Mert az egy dolog, hogy legyen apák napja, persze, hogy legyen. De magyarázza meg nekem valaki, könyörgöm, hogy miért kellett ezért eltolni egy héttel az anyák napját, és miért szorultak most az anyák a második helyre: Hol van ebben a logika?

Még mielőtt mindenféle jelzőkkel illetnének engem, gyorsan leszögezem, hogy nem vagyok sem férfi-, sem apaellenes. Sőt, akik ismernek, azok tudják, hogy egyik rögeszmém az apa-gyermek kapcsolat fontosságának hangsúlyozása, erősítése. Azt is többször említettem már, hogy a magam részéről elvált asszonyként és anyaként kiemelten fontosnak tartom, hogy az apa napi kapcsolatban legyen a gyermekével, legyen szerves része az életének, a mindennapjainak. És itt most nem elsősorban az elvált apákra gondolok. Együtt élő családokban is nagyon gyakran előfordul, hogy az apa éppen csak jelzésszinten van jelen. (Zárójelben említem: nagyon sokszor megkaptam én már azt a kritikát házasságban élő asszonyoktól,  hogy ugyan mit akarok az Egyszülős Klubommal, hiszen gyakorlatilag ők is egyedül nevelik a gyerekeiket… Nekem erről más a véleményem, de ez majd egy következő bejegyzés témája lesz…). És erre rímel az a vélemény is, ami viszont nagyon jól esett nekem, amikor megkaptam: nevezetesen, hogy a volt férjem és én jobban neveljük így különváltan is a fiunkat, mint sok együttélő család (esküszöm, nem én mondtam, nekem mondta valaki…).

No, de aztán külön kategóriát képeznek azok az elvált apák, akikre egyébként nagyon haragszom. Akik úgy gondolják, hogy a gyerektől is elváltak, nem csak az anyjától. Megelégszenek havi egy-két láthatással, azt is igyekeznek formálissá tenni, egy kis cukrászda, egy kis program, egy kis ajándék, egy kis pénz, de úgy igazán nem érdekli őket, hogy a gyereknek mi a véleménye erről, vagy mi van a lelkében. És higgyék el nekem, hogy ez még mindig a jobbik eset, mert legalább van a gyereknek valamilyen kapcsolata az apjával.  Sokan vannak viszont olyanok, akik még a láthatásra sem tartanak igényt, és mondvacsinált okokra hivatkozva nem tartják a kapcsolatot a gyermekkel.

De ezentúl lesz apák napja, és hangsúlyosabb helyen, mint az anyák napja. Jelzésértékű a dolog. Visszaminősítenek minket, anyákat a második helyre. Persze, lehet, hogy eddig voltunk túlságosan előkelő helyen, tekintve, hogy eddig egyáltalán nem ünnepeltük az apák napját. Én szívesen tettem volna eddig is, illetve, a magam módján tettem is. Igyekszem mindig közvetíteni a volt férjem felé, hogy milyen jó apának tartom. Nem ezzel van tehát gondom. Inkább azzal, hogy az amúgy sem túl problémaérzékeny közgondolkodásban is megindul majd egy folyamat az anyák visszaminősítésére.

Keresem én ennek az államfői intézkedésnek a logikáját, de nem találom. Az anyák napja nyilván nem hivatalos államni ünnep, inkább csak a szokásjog alapján tesszük május első vasárnapjára, de akkor is: volt már ennek egy kialakult rendszere. Minek ebbe belerondítani? Van elég vasárnap az évben: találhatott volna neki Base akárhányat, ha már épp ennyire kifogyott a kampányötletekből, és muszáj egy ilyen nyögvenyelős intézkedést hoznia.

Szó nincs arról, hogy ne kéne ösztönözni az apákat, szó nincs arról, hogy ne szeressük, ünnepeljük őket. Tegyük. De ne a saját rovásunkra. Ne úgy adjunk valamit valakinek, hogy közben valamit elveszünk mástól. Én legalább is úgy érzem, hogy ez történt. És sokkal szívesebben látnék egyéb családvédelmi intézkedéseket az államfő részéről, mint ezt. Mert ez ismét csak egy látszatmegoldás, odavetett konc a tömegnek.

Mekis a világ

A gyerekeknek még mindig vonzó a Meki

Hollandiában jártam életemben először Mc Donald’s-ban.  No, nem most, a nyáron, hanem még 13 éves koromban. Nem volt valami húdenagy élmény, de azért megjegyeztem. Utána egyetemista koromban, az újságíró szakon megszokott kéthetes budapesti tanulmányutak során fordult elő, hogy Mekiben ebédeltünk, de nekem ez sosem vált megszokottá, lévén, hogy olyan kisvárosban nőttem fel, ahol nem honosodott meg a gyorsétkezdéknek ez a népszerű formája.

Kolozsváron már más a helyzet, egészen közel lakom az egyik helyi Mekihez: a Széchenyi térihez. Közben az is világossá vált, hogy a Monostoron is van egy, de sem egyetemista éveim alatt, sem utána nem jutott eszembe, hogy oda akár be is lehetne menni. Valahogy hidegen hagyott.

Marci fiam azonban egy idő után felfedezte a Mc Donald’s-t, tekintve, hogy oviba jövet-menet elég gyakran elhaladtunk előtte. Előbb csak a nagy, sárga,  világító M betű tűnt fel neki, akkor megbeszéltük, hogy ez Marci-betű. Utána egyik nap úgy jött haza az oviból, hogy valamelyik kis barátja elmesélte neki, hogy a Mekiben játékot is adnak az étel mellé. No, több se kellett. Attól kezdve szinte naponta végighallgattam, hogy ő is szeretne odamenni. Egy ideig mindenféle kifogásokat találtam, aztán végül tavaly döntöttünk: a 4. szülinapján kijár neki egy Mekizés. Készült is rá nagyon, tavaly péntekre esett a szülinapja, de mivel Apa aznap épp nem ért rá, szombatra halasztottuk, mert az világos volt, hogy hárman megyünk. Szombaton, a déli alvás után szépen felöltöztünk (amúgy is egy jótékonysági rendezvényre készültünk utána), és levonultunk egy szülinapi mekizésre. Marci boldog volt, én kiábrándultam. Nem a falatnyi menütől, ami ahhoz képest nem is olcsó, nem a játékoktól, hanem a környzettől. Persze, ha kicsit előre gondolkodom, számíthattam volna erre, hiszen a Széchenyi téri falatozó közvetlenül a piac mellett található, így nyilván odajár az összes árus és az összes roma. Ráadásul a biztonsági ember sem keltett bizalmat, nem is értem, hogy tudnak oda ilyen embereket alkalmazni: csöppet sem úgy néz ki, mint aki napon barnult volna, durva, buta képű ember, koszos zakóban.

Első mekizésünket sokáig nem is követte több, és nem is terveztem ezt állandó programpontnak, gondoltam, legyen mindig kivételes az alkalom. Időközben játékot cseréltek, és az új kollekció is megtetszett a fiamnak, elkezdett hát apropózni, hogy igazán mehetnénk megint. Úgyhogy idén tavasszal ismét elmentünk, akkor már a párommal hármasban, és még inkább kiábrándultam, mert a mellettünk lévő asztaltól a gyerekei szeme láttára rángatott ki egy rendőr egy férfit. Nem tudom, mit követhetett el, a behallatszó indulatos félmondatokból valami gyerekláthatási ügyre következtettem, minden esetre eldöntöttem, hogy ide többet nem jövünk, és ha már Meki, akkor próbáljuk ki a monostorit.

Ki is próbáltuk legközelebb, és valamivel jobb benyomásokkal maradtam. Pl. a gyerek kiválaszthatta, hogy milyen játékot szeretne a menüjéhez, kint játszótér is van egy egészen jópofa csúszdával, a közönség sem épp a legalja, viszont a biztonsági ember, az szinte ugyanolyan, mint a Széchenyi tériben, úgyhogy mostmár gyanakszom, hogy ezeket direkt így választják ki erre a felelősségteljes munkakörre….

Azóta jó ideje nem voltunk Mekiben, de közben Marci ismét látott egy olyan játékpromóciót, amire nagyon fájt a foga. Hetek óta, gyakorlatilag amióta elkezdődött az ovi, mondja, hogy mostmár igazán, mehetnénk. Jól van, fiam, mondtam neki, várd meg, hogy kapjak fizetést, aztán Mekizünk.  Így is lett, és mivel épp édes párom is bent volt a városban, ismét hármasban látogattunk el a monostori Mekibe.  No, mostmár nem lehetett játékot választani, de Marci így is nagyon örült a legó-autónak, amiből ráadásul kettő jutott neki, mivel a párom is nekiadta az övét. Az én babás csomagomra is szemet vetett, de mondtam, hogy azt inkább ki se bontsuk, hanem majd odaadjuk egy kislánynak a családban vagy a baráti körben.

Remélem, egy időre ismét lekerül napirendről a Mekizés, mert nem szabad ezt túlzásba vinni. Évente két-három alkalom szerintem bőven elég, és így legalább a gyerek is megszokja, hogy lehetnek kivételes esetek. Csak anya bírja gyomorral….

Krampuszka

Ugye, mi jóbarátok vagyunk?

Cicás család lettünk. Már épp ideje volt: amióta megesett velünk Kamaráson a Cin-kaland, azóta tudjuk, hogy nekünk macska kell a házba. Eleinte több macsekot szerettünk volna, aztán édes párom az egyik szomszéddal megállapodott kettőben, végül pedig maradtunk egynél.  A kis feketeség gyönyörű, és színére való tekintettel a roppant fantáziadús Krampuszka nevet kapta. Igazából a nevét még a múlt hét végén kitaláltuk, amikor elmentünk meglátogatni, és tudatosítani benne, hogy hamarosan a mi cicánk lesz. Különösebben nem hatódott meg ettől, ámbár Marcival már egészen jól megbarátkozott akkor is: hagyta, hogy gyerkőcöm ölbe vegye, simogassa. Akkor azonban még nem tudtuk magunkkal vinni, így az elmúlt hétvégét szántuk erre az akcióra.

Készültünk is rá rendesen. Szombat délután szabaddá tettünk egy megfelelő méretű kartondobozt, terítettünk bele egy lepedőt, arra pedig egy pihepuha cicapárna került. Készen is lett az ágya. Egy tepsibe homokot hoztunk, előkészítettük a külön erre a célra tisztára mosott dobozkákat tejnek és cicakajának, és ünnepélyesen átvonultunk a szomszédba, hazahozni Krampuszkát.

Marci ragaszkodott hozzá, hogy új családtagunk az ő ölében tegye meg az utat hazáig, így aztán ketten kuporogtak az autósülésben. Ő is vitte be a házba, és helyezte el a használaton kívüli szobában berendezett sarkocskába, a dobozába. Aztán közös megegyezéssel gyorsan ki is költöztettük dobozostól-mindenestől a konyhába, hogy mégis csak ott legyen a közelünkben, amíg megszokja az új otthont. Az első rémült pillanatok után szerencsére Krampuszkánk kezdett magára találni. Eleinte csak óvatosan, aztán egyre bátrabban fedezte fel a berendezést, ugrott fel a fotelekre, ráncigálta a kábeleket, bár ennek különösebben nem örültünk. Végül, egy kevés frissen fejt tejecske elfogyasztása után nyugovóra tért a dobozkájába, egy kis koraesti szundira.

Kultúrmacska messengerezik

Az ismerkedés első fázisa tehát sikeresnek tűnt, Krampuszka csak néha hallatott egy-egy panaszosabbnak tűnő miákolást, de akkor szinte azonnal ölbe kapta valaki (Marci, a párom vagy én), és nyugtattuk, simogattuk, míg végül a kismotor is elindult benne, és dorombolni kezdett. Éjszakára azért visszatettük az eredetileg neki szánt helyre, főleg azért, mert abban a helyiségben laknak a további Cinek, és gondoltuk, szokja csak a gondolatot, hogy előbb-utóbb vadászni is kell ebben a házban. Hajnalban Marci fiam felébredt, ki kellett vinnem pisikálni, majd közölte, hogy meg kéne lessük Krampuszkát, ha már úgyis kijöttünk. Meg is lestük: cicusunk összegömbölyödve szunyókált a dobozában. Reggel ugyancsak hozzá vezetett az első utunk, friss tejjel és parizerrel nyomatékosítva ragaszkodásunkat. Az esti elválás azonban nem volt könnyű: mielőtt indultunk volna vissza Kolozsvárra, még benéztünk Krampuszkához elköszönni, és lelkére kötni, hogy nagyot nőjjön péntekig, amikor ismét jövünk, közben pedig Marci elpityeredett. Nem csoda:  a nagy állatbarátnak most végre van egy igazi, pátyolgatnivaló cicusa, aki törleszkedik és dorombol a kis gazdihoz.

Krampuszka egyébként nekem határozottan kultúrmacskának tűnik. Nem mintha sok esélye lenne másnak lenni egy lelkipásztor házában, de tény, hogy máris nagy érdeklődéssel szemléli a számítógépet és a laptopot. Ami pedig a ragaszkodását illeti, abban is felfedezni vélek már némi számítást: feltűnő módon édes páromat tünteti ki leginkább figyelmével és szeretetével, ami nem csoda, hiszen ő a ház ura. Utána pedig rögtön Marci következik, ami megint csak jó taktika, a gyerekkel jóban kell lenni. És ha a két pasi már kellőképpen olvadozik tőle, akkor anyucinak  (esetünkben ez én lennék…) már egy szava sem lehet, de arra odafigyelhet, hogy legyen a házban elég parizer és cicakaja. Igaz, hogy Krampuszkát egérfogónak szántuk, de élek a gyanúval, hogy előbb-utóbb ölcica lesz belőle, mert máris nagyon szeretjük. És egyelőre nem is akarunk többet, cicusunk egyeduralmát nem törjük meg.  Viszont kíváncsian várjuk, mikor teszi a küszöbre az első egeret…

Hordozunk

Kata épp Kingán kötözi össze a kendőt

- Szólíthattok Kangának! – mondogattam akkoriban. Amikor még én is hordoztam. Nekem csak kengurum volt, de a jobb fajtából való, és szerettem is nagyon. Marci is.  De sokat mászkáltunk kenguruzva! Leginkább azt szerettem a kenguruzásban, hogy sokkal mobilisabb lettem. Addig ugyanis a mozgásterem nagyjából a Sétatérre korlátozódott. Babakocsival közlekedni Kolozsváron nem leányálom, a magam részéről elég sokat kínlódtam a járdán parkoló autók kerülgetésével, az átkeléssel egyik oldalról a másikra, a lépcsőkről és buszokról nem is beszélve. Az ember vagy átmegy díjbirkózóba, és felkapva a kocsit babástól, berepíti a buszba, vagy ártatlanul pislog, amíg meg nem sajnálja egy markosabb férfiember, és segít felrakni a kocsit.

Na, ezek a problémák helyből megszűnnek, amikor az ember hordoz. És persze, ezen kívül is rengeteg előnye van a bébihordásnak. Ortopéd orvosok szépen és tudományosan el tudják magyarázni, hogy ez miért jó a baba csontjainak, a hordozásban jártas anyukák pedig ugyanolyan szépen el tudják mesélni, hogy nincs is annál jobb, mint érezni gyermekünk minden rebbenését.

Én még ma is elérzékenyülök, ha eszembe jut, hogyan hajtotta rám a fejecskéjét Marci a kenguruban, miután elfáradt a sok nézelődésben, és arra is emlékszem, milyen vidáman lóbálta pucér talpacskáit, amikor a nyári nagy melegben sétáltunk.  Szerintem ha vennék egy hordozókendőt, még most, csaknem öt évesen is rá tudnám venni, hogy megüljön a hátamon és úgy menjünk egyet sétálni, amilyen huncut fiam van, már csak a buli kedvéért is belemenne. De mivel neki délelőtt óvodai elfoglaltsága van, így nélküle mentem ki ma a Nemzetközi Babahordozó Héthez csatlakozó eseményre: az Életfa Családsegítő Egyesület Kismamaklubjának hordozós felvonulására. Igaz, egyelőre csak szimpatizánsként (meg életfásként és sajtósként), de abban a reményben, hogy fogok én még hordozni….

És milyen jó volt látni a csöppségeket, akik békésen nézelődtek vagy szundítottak a hordozókban. No, azt azért bevallom, egyelőre nem igazodom ki a hordozófajták között. Mert mostmár korántsem a kenguru az egyetlen módszer: léteznek olyan megnevezések, mint Mei Tai, Marsupi, erszény, kendő… De jó tudni, hogy vannak a klubban szakértő anyukák, akikhez bátran fordulhatok szükség esetén. Csilla és Kata ma délelőtt is ügyesen kötözte-bogozta rá az anyukákra a különféle hordozókat, bizonyítva, hogy csöppet sem ördöngösség megtanulni. És viselni sem. Hordozni jó!

Remélem, ezt bizonyítják a Szabadság honlapjára felkerült anyagok is: fotóriport és egy kisfilm. Kedves kollégám, Rohonyi D. Iván fotóját is szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe, ahogyan magát a hordozást  is.

Régi ovi, új játszóval

Marci az elsők között rohant be az oviudvarra

Lassan már veterán anyuka leszek.  Ha jól számolom, ez a negyedik olyan szeptemberünk, amikor oviba kísérem a fiamat. Igazán csak az első volt megrázó, hiszen mégiscsak nagy dolog, ha az ember lánya azon kapja magát, hogy az ő kisbabája hirtelen óvodás lesz. Ráadásul az enyém az első ovis évét úgy kezdte el, hogy még nem töltötte be a második életévét. Kisbabaságát pedig az is alátámasztotta, hogy akkoriban még lelkes és elkötelezett híve volt az anyatejnek.  Épp ezért aggódtunk nagyon, főként az elalvás miatt, merthogy nálunk az mindaddig úgy történt, hogy délben és este is szépen belealudt a didizésbe.

Emlékszem az első ovis reggelünkre. Természetes volt számunkra, hogy ezen a jeles eseményen apa is részt vesz. És számára is természetes volt ez, azt hiszem, ki se hagyta volna. Hárman sétáltunk el tehát a tőlünk alig tízpercnyire található Pap/Párizs utcába, az ovihoz. És biztos vagyok abban is, hogy hármunk közül Marci volt a legnyugodtabb….

Azóta jónéhány év eltelt már. Az idei ovis évet vasárnap nyitottuk meg, istentiszteleten voltunk a Kéttornyú templomban, onnan pedig izgatottan (főleg a gyerkőceink) sétáltunk át az oviba, tudván, hogy teljesen új játszótérrel várnak ott minket. A Csemete ovinak egyébként is nagy erőssége volt a saját játszótér, a gyerkőcök boldogan lármáztak ott minden adandó alkalommal. Most pedig teljesen felújították, felszerelték vadonatúj játékokkal, az összes létező uniós szabálynak megfelelve. Volt is nagy öröm. A gyerkőcök egy pillanat alatt lerohanták a játszószereket, és onnantól már csak időnként láttam az enyém szőke fejét valahol fel-fel villanni.

Ma reggel pedig a kalózkendőjét is oda kellett csomagolnom a vadiúj ovis hátizsákba, mert az új játszótér kalózhajóra emlékeztet, ahhoz pedig megfelelő felszerelés is szükséges, ugye…

Szóval, így kezdtük utolsó előtti ovis évünket. Szívem szerint jövőre is kitartanánk a Csemete mellett, legalább is Marci hallani sem akart soha a váltásról, és én sem ragaszkodtam hozzá, mert úgy gondoltam, ha ő jól érzi magát, akkor nincs értelme máshol kísérletezgetni. Igaz, öt év óvoda kicsit sok, és van rá esély, hogy jövőre esetleg már unatkozzon. De egyelőre szabályszerű, boldog kis ovis. Ámbár már nem kisbaba, és erre az utóbbi napokban többször is felhívta a figyelmemet. Na jó, azért bizonyos dolgokról nem mond le, bármennyire nagyfiú legyen is. A Kétágú templomban például odabújt hozzám, és azt mondta: – Milyen finom anyaillatod van…!

Élménymorzsák

Továbbra is úgy tűnik, hogy köszönjük, jól vagyunk. Újabb kórházba utalt útitársakról nem kaptam hírt, és a járványügyisek által megadott összes határidőt is sikerült túlélni, úgyhogy én nagyon bízom abban, hogy kis csoportunk megúszta ennyivel a kórt.

Régóta készülök, hogy a félig hivatalosnak szánt útibeszámolón kívül is írjak kicsit arról, milyen is volt számomra ez az egy hét Hollandia. Teljesen profán módon közelítve meg a kérdést: valószínűleg ez lett volna életem legszebb nyaralása, ha a fiam is ott lett volna velünk. Így, mondjuk 90 százalékos a tetszésindexe. Igaz, helyenként beláttam, hogy csak aggodalmat okozott volna Marci jelenléte, mivel gyakran jártunk nagy tömegben és egyéb, gyerekek szempotjából fokozottan” veszélyes” (főként pénztárca tekintetében…) helyeken. De ettől még hiányzott. Nagyon. Hogy mennyire, arra rögtön az első esténken rájöttem, illetve kiolvastam a párom tekintetéből, aki, a jó ég tudja, miért, de ahogy rámnéz, már tudja, mi bajom.  A zwollei utcabál vidámparkjának forgatagában álltunk éppen, én pedig valahonnan gyereksírást hallottam. Odanéztem, és belefeldkeztem a látványba, amint egy fiatal anyuka próbálja kíméletesen odébbvonszolni valamiért prüntyögő gyermekét. Néztem a gyerkőcöt, és valószínűleg én is nagyon elkámpicsorodhattam, mert ahogy felnéztem a páromra, ő csak annyit mondott: Elhozzuk majd őt is. Na, ilyen az én párom…. Ja, róla egyébként kiderült még egy érdekesség: azt tudtam róla, hogy nem egy szószátyár alkat, angolul viszont olyan ékesen társalog, hogy öröm hallgatni. Magasröptű előadásokat tartott például háziasszonyunknak a pálinkafőzés fortélyairól, valamint az erdélyi magyarok történelmi/társadalmi/politikai helyzetéről. Én meg csak hallgattam, jórészt leesett állal.

Holland halászok lettünk fél óra erejéig

No, de: élmények. Néhány nappal azelőtt, hogy elutaztunk volna Hollandiába, jártunk Széken. Ott viszont nagyon szorított az idő, nem tudtam beöltözni széki népviseletbe. Ezt pótoltuk Spakenburgban, ahol viszont ránkadták a holland halászok asszonyainak hagyományos, és bár szép, de meglehetősen kényelmetlen viseletét. Az sem volt semmi, főleg, hogy utána kávézni is leültünk, én kicsit félve, hogy leöntöm kávéval a szoknyámat és akkor nézhetem… de nem lett baj.

További maradandó élményeim közé tartozik a szabadesés, bár a mai napig sem értem, mi vitt rá, hogy felüljek. Ha csak az nem, hogy a párom nagyon szerette volna kipróbálni, és kb. 5 perc győzködés után megegyeztünk, hogy menjen csak szépen egyedül, ha már feltétlenül a nyakát akarja törni. Aztán mire sorrakerült volna, már ott álltam mellette. Gondoltam, nyakam épp nekem is van, és ha most nem próbálom ki, akkor hogy fogok majd írni róla…? (Ez a hozzáállás egyébként tetten érhető még néhány baromságban, amit elkövettem. Újságírói betegség. Krónikus. Veszélyesebb az új influenzánál is.)

Ezt felhúzzák, aztán elengedik.... és zuhansz....

No, egyelőre ennyi az élményekből. Folytatása következik.

Vírushordozó lettem (frissítve az útibeszámolóm linkjével)

Hrrrrrr....

És ez most komoly. Ámbár pánikra azért nincsen ok. Igazából félig viccnek indult a dolog, hiszen megjártuk Hollandiát, és valahányszor a csapatból valaki eltüsszentette magát (és ez azért elég gyakran előfordult…), rögtön nagy röhögések közepette rávágtuk: mexican flu! (Hollandiában így emlegetik az újinfluenzát, mert nem szeretik a sertésekre vonatkozó utalásokat).

Ott is volt egy-két megbetegedés, kis láz, torokfájás, köhögés, szerencsére édes párom és én csak néhány tüsszentés erejéig éreztük, hogy valami esetleg nincs rendben, de nem vert le a lábunkról.

Aztán hazajöttünk, s vasárnap a templomban mesélte egy hölgy, hogy múlt hónapban egy marosvásárhelyi gyülekezet ifjúsági csoportja is járt Hollandiában, és öten jöttek haza az új vírussal fertőzötten… Még mindig csak szórakoztunk a dolgon, egészen addig, míg ki nem derült, hogy az egyik srác a mi csoportunkból kórházba került…. Ráadásul vendégszeretőek a Járványkórházban: egy hét karantén jár egy ilyen vírusért, még akkor is, ha a betegség nagyja két nap alatt lecseng.

Most várom, hogy hívjanak fel a Járványügytől, állítólag a csoport minden tagját külön értesítik, hogy mi a teendő rosszullét esetén. De igazából nem félek, hiszen a lappangási időt már bőven meghaladtuk, és köszönöm, jól vagyok.

Viszont a vírust valószínűleg hordozom még néhány napig. Bár, ha jól belegondolok, épp egy hete jöttünk haza, tehát már a hordozási időszak is lejáróban van. De azért örvendek, hogy Marcit még nem hoztam vissza Kolozsvárra.

Minden esetre, hollandiai kiruccanásunk akkor is mesés élmény, amit nagy kár lett volna kihagyni. A Szabadság Világjáró rovatában (itt) lehet elolvasni a beszámolómat, további részletekkel és fotókkal pedig még visszatérek.